Készítsetek zsebkendőt...
-
Te mit szívtál az éjjel?
-
Vagy volt valami a reggelidben? – toldotta meg
Liam. – Gomba, mondjuk? – Harry kifújta a benntartott levegőt. Semmi mást nem
érzett, csak tompaságot.
-
Lefeküdtem Briannával – vallotta be. – Futó
kaland volt, később fel sem ismertem. Ezért esett le ilyen sokára, hogy Louis
mit is művel. – Elszorult a szíve a szerelemtől. – Engem véd, ahogy mindig.
-
Most komolyan azt állítod, hogy Louis magára
vállalta a gyerekedet? – vonta össze a szemöldökét Niall. – Mégis miért?
-
Tudta, hogy összeroppannék – felelte halkan. –
Nem tudom az okot, azt viszont igen, miért rejtegeti ennyire.
-
Mert egészen nyilvánvalóan rád hasonlít –
fejezte be Liam rezignáltan.
Beszélgetésüket harsány dudaszó szakította félbe.
-
Francba, mennünk kell – egyenesedett ki Liam. –
Erre még visszatérünk.
Harry ezután egyáltalán nem találta a helyét. Vállalta, hogy
tolja a babakocsiban szendergő ikreket, de semmi mást nem volt képes felfogni a
környezetéből. Azon, hogy van egy fia, még nem tudott kiakadni eléggé – főleg
azért, mert még nem is látta a gyereket -; jelenleg azon kattogott, hogy Louis
micsoda áldozatot hozott érte. Képes volt felforgatni a saját életét csak
azért, hogy Harry karrierje ne törjön ketté.
Hirtelen megállt a tóparton, mikor leforrázta az a jövőkép,
amit a másik megakadályozott; ismét a botrányaival került volna a címlapokra,
és nem a sikereivel. Aztán pedig már lehetetlennek tűnt volna felvállalni
magukat és a szerelmüket. Harry az ajkába harapott; így talán nem volt
ugyanolyan nehéz? Louis nem rejtegetheti örökké a fiút, így ki fog derülni, ki
is az igazi apja.
-
Valami baj van, Harry? – lépett mellé Fizzy.
-
Nem, minden rendben van – mosolygott rá. – Na,
és te hogy érzed magad? Nem zavartunk meg titeket, ugye?
-
Dehogyis, ellenkezőleg. Minden jobb, ha ti is
itt vagytok. Louis ilyenkor sokkal boldogabb és viccesebb.
-
Nem miatta jöttünk.
-
Tudom – nyugtatta meg a lány, majd leguggolt a testvérei
elé, és grimaszolt nekik néhányat. – Mi rendben vagyunk, tényleg.
-
Túl sok ez nektek – vélte Harry. – Túl fiatalok
vagytok… nem mintha ezt bármikor el lehetne viselni… - Érezte, hogy könnyek
gyülekeznek a szemében, de elűzte őket. – Szóval csak azt akartuk, hogy
tudjátok… hogy ránk bármikor számíthattok. Bármiben.
Fizzy felmosolygott rá, de a szája eltorzult a sírástól.
Harry nyomban letérdelt mellé, és átölelte. Korábban csak Gemma iránt érzett
úgy, mint most; mintha kitépték volna a szívét a mellkasából, és elosztották
volna a gyerekek között. Meg akarta védeni őket, meg akarta akadályozni, hogy a
világ bántsa őket. Ahogy azonban Fizzy a karjában rázkódott, rájött, hogy ezzel
már elkésett.
-
Mi van itt? – Harry felpillantva azt látta, hogy
Louis tart feléjük sebes léptekkel, arcán csupa aggodalom. – Mi van a húgommal?
-
Itt inkább az a kérdés, veled mi van! – pattant
fel a lány, miközben Harry karjai lehullottak róla.
-
Velem…
-
Fizikailag jelen vagy velünk, de mindig másra
gondolsz, máshol jársz. Azt hiszed, nem vesszük észre, de ennyire nem vagyunk
hülyék.
-
Jövök, amikor csak tudok! – vágott vissza Louis.
– Mit vársz tőlem? Mégsem költözhetek haza…
-
Nem is kértelek erre…
-
Akkor mit szeretnél? – A hangja most már sokkal
lágyabban csengett. – Mindent megteszek, amit csak tudok.
-
Tudom – szipogta a lány. – Csak… olyan, mintha
téged sokkal korábban elvesztettünk volna, mint anyát.
Harry levegő után kapott, ahogy Fizzy elsietett a könnyeit
törölgetve, Louis meg csak állt ott, mint akit azonnal elnyel a föld.
-
Boo… - Harry kinyújtotta a kezét, lassan, mintha
a srác egy felbőszült vad lenne. – Boo… biztos vagyok benne, hogy nem úgy
értette… - Amikor közelebb lépett hozzá, Louis ránézett könnyben úszó
szemeivel.
-
Igaza van – suttogta mindenféle érzelem nélkül.
– Igaza van. Elhagytam őket. Elhagytalak titeket. Mindenkit kizártam, mert…
-
Joy a te anyád is volt – mondta Harry. –
Közelednetek kellett volna egymáshoz, de még nem késő. Sosem késő. Ők még itt
vannak neked, és csak ez számít.
Louis a következő pillanatban kicsit megdőlt, és az arca
máris befészkelte magát Harry nyakába. Harry nem volt biztos benne, mit kellene
tennie. Mi van, ha átöleli, ő pedig eltaszítja? Mi van, ha…? De Louis ezt is
gyorsan megoldotta. Fölemelkedett a keze, és belekapaszkodott vele a srác ingébe,
miközben utat engedett a könnyeinek.
-
Neked is… ennyire fáj? – kérdezte szaggatottan
lélegezve. – Hogy lehet… itt még az egyik pillanatban… a következőben pedig már
nem?
-
Ő… - Harry alig tudott megszólalni. – Ő annyira
szeretett titeket… annyira büszke volt rád. Tudod, ugye?
-
Tudom… de mit érek vele, ha ő nincs többé?
-
Nem tűnt el örökre… amíg emlékeztek rá, addig
veletek van. – Harry behunyta a szemét, aztán átkarolta és magához szorította
Louis-t. Gyászolta Joyt, gyászolta Robint, és sajnálta azokat, akik kénytelenek
nélkülük folytatni.
Néhány percig állhattak így csupán, mikor Louis elhúzódott,
és durván letörölte a könnyeit.
-
Ne haragudj – köszörülte meg a torkát.
-
Ki kellett sírnod magad. – A másik biccentett. –
Én itt vagyok neked, tudod? – Louis nem volt hajlandó ránézni, Harry szerint
pedig ez így rendben is volt. – Nem kell egyedül cipelned a terheidet, nem kell
kizárnod mindenkit. Csak hagynod kell, hogy melletted legyek és segítsek.
-
Neked is…
-
Nekem is megvan a terhem… de én bármikor
megosztanám veled. Csak egyetlen jelre várok… hogy te is ezt szeretnéd. – Louis
fiatalos arca éveket látszott öregedni, aztán egyszer csak elmosolyodott.
-
Egyszer mindennek vége szakad, nem igaz? Még a
hazudozás sem tarthat örökké.
-
Rájöttem, hogy az igazság, még ha nehezebb is,
mindig jobban megéri.
-
Talán – sóhajtott fel a másik. – Köszönöm, hogy
eljöttetek.
-
Szívesen. Habár végső soron te térítetted észhez
Dant. – Louis felnevetett, ahogy kormányozni kezdte a babakocsit.
-
Mindig is félt tőlem némileg.
-
Vajon miért. – Összenevettek, aztán kicsivel
tovább tartották a szemkontaktust, mint szükséges lett volna.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése