Hazudósok 1. fejezet

Kedveseim!

Eljött ez a pillanat is. Végre, két év várakozás után elkezdhetem feltölteni és elétek tárni az új Larry történetemet. 2017 novemberében kezdtem írni, és csak nemrég sikerült véglegesítenem. Nagyon sok munkám van benne, többször is félretettem, mert nem akartam erőltetni az írást, de végül csak pontot tehettem a végére.

Az alapkoncepciót nagyon szeretem, és habár nem mondhatom azt, hogy a történet tökéletes lett, de remélem, élvezni fogjátok.

Igyekeztem tartani magam az ismert dátumokhoz, a turnékhoz, stb., de szerintem sokkal több benne az olyan dolog, amit én találtam ki, mint ami tényeken alapszik.

Louis és Harry életében is történtek olyan események, amelyek megrázták őket, és ezek mellett sem mehettem el szó nélkül. Ez a szememben nem gyalázás, sokkal inkább tisztelegni szerettem volna az érintettek előtt. Bízom benne, hogy senkit sem háborítok fel ezekkel a jelenetekkel. Mivel magam is 2017-ben éltem át ehhez hasonló fájdalmat, így tudom, mit érezhettek ők maguk.

Nincs más hátra, mint előre. Elég hosszú a történet, úgyhogy sokáig élvezhetitek, a szokott módon vasárnaponként lesz frissítés. 

Kellemes olvasást! :)

Jelen

Harry Styles arcába csapta a napszemüvegét, aztán kiszállt a kocsijából. Elővigyázatosság gyanánt néhány háztömbbel messzebb parkolt a menedzsment központjától, habár ha voltak olyan szemfüles riporterek, akik kiderítették, hogy ide érkeznek, azok végtére is megérdemeltek pár semmitmondó képet. A fiatalember kotorászott a zsebében, míg rá nem akadt egy rágóra, amit a szájába dobott. 

A zöldre várva somolyogva szemlélte a nem messze kifüggesztett Dunkirk óriásplakátot. A médiagépezet a premier után is tovább dübörgött, és a srác büszke volt az alkotás sikerére. Harry utat engedett egy babakocsit toló nőnek, mire a szíve egy pillanatra összeszorult. Próbálta felfedezni a nőben Briana vonásait, de szerencsére nem ő volt. Nem mintha bármi köze lett volna ahhoz, merre sétál a gyerekkel, de a nagy találkozásra még nem egészen készült fel. Puhány, rótta magát vehemensen, majd belökte a menedzsment épületének ajtaját. A hallban néma csend és egy recepciós fogadta, de nem állt az útjába, ahogy a liftek felé haladt. Össze sem tudta számolni, hányszor tette meg ezt az utat a társaival, vagy az utóbbi időben már többnyire egyedül.

A liftajtó csilingelve kinyílt, ő pedig már meg is nyomta a harmadik emelet gombját, mikor beugrott mellé egy jól ismert alak.

-          Mr. Horan! – vigyorodott el Harry nyomban, mert a szőke társaságában egyszerűen bűn volt komornak lenni. Niall hasonlóan lelkesen reagált; lekapta a szemüvegét, és magához vonta a másikat egy testvéries ölelésre. – Mit keresel itt?

-          Liam felhívott, és említette, hogy valami banzáj várható. Mivel ti ugye nem vettétek erre a fáradtságot.

-          Nem tudtuk… úgy értem, abban sem voltam biztos, hogy Louis-nak szóltak. Arra gondoltam, talán nem akarnak minket egy helyiségben tudni…

-          Most már – tette hozzá Niall fintorogva. – Szóval, mivel csesztetek szólni, így saját kezünkbe vettük az ügyet, és eldöntöttük, hogy támogatólag megjelenünk itt ma. – Megveregette Harry vállát. – Sejted, miről lesz szó?

-          Nem nehéz kitalálni. – Időközben maguk mögött hagyták a liftet, és elindultak az egyetlen ajtó irányába. – Örülök, hogy itt lesztek – vallotta be.

Niall rákacsintott, aztán egy gyors kopogás után benyitott a tárgyalóba, amiről kiderült, hogy üres. Harry kiengedett egy sóhajt.

-          Hallottam az új dalodat – mondta a szőkének, és elfoglalta az egyik széket. – Baromi jó hangod van, Niall. Bárcsak a bandában is többet kamatoztathattad volna! – A másik srác nekitámaszkodott a falnak az egyik ablak mellett.

-          Nekem megfelelt az a felállás. – Aztán lassan folytatta: - Mind tudtuk, hogy a főnökségnek tervei vannak veletek, de amíg énekelhettünk, nem érdekeltek a részletek. – Tekintete hirtelen szomorúvá vált. – Jobban is odafigyelhettünk volna rátok…

-          Nehogy magadat hibáztasd! – kérte Harry. – Ennek már különben sincs jelentősége. – Csavargatni kezdte a gyűrűit. – Jól megvagy így egyedül? – Niall karba fonta a kezét.

-          Nem mondanám.

Mielőtt azonban Harry tovább faggatózhatott volna, újra kinyílt az ajtó.

-          Hát helló-belló mindenkinek – vigyorgott Liam Payne, mialatt kezet fogott velük. – Mi a helyzet? Tomlinson szokás szerint késik? – Majd riadtan megugrott, minden bizonnyal azért, mert a mögötte érkező rávágott a hátára.

-          Kösz a bizalmat Payne, tényleg.

-          Szívesen… - felelte Liam, amikor azonban megfordult, elakadt a szava, s Harry nagyon is megértette, miért.

Louis úgy nézett ki, mintha egy szemet sem aludt volna az utóbbi néhány hónapban, mióta nem találkoztak személyesen. Haja lenőve és zsírosan meredezett, szeme alatt táskák virítottak, a borostája és a ruhái egyaránt több naposnak tűntek… ha ezt jelentette apának lenni, akkor Harry nem kért belőle.

-          Ennyire rossz? – biggyesztette le a száját Louis, aki abban a pillanatban újra csak egy srác volt, aki elismerésre és elfogadásra vágyott.

-          Dehogy – nyugtatta meg Liam -, habár egy kis alapozó csodákat tudna művelni.

-          Majd észben tartom. – Letette a mobilját az asztalra. – Miért van itt mindenki? Féltek, hogy széttépjük egymást? – Harry összerezzent.

-          Hallani akarjuk, mivel rukkolnak elő ezúttal – felelte Niall. – Neked se mondtak semmit?

-          Csak a szokásosat. Toljam ide a seggem, különben… és blablabla. Mintha nem lenne jobb dolgom.

-          Nyilván mindőnknek lenne jobb dolga, de jelenleg ez a legfontosabb – szólalt meg Harry, mire Louis tekintete azonnal rávillant. Milyen messze volt ez a pillantás attól, amit alig másfél éve váltottak…! Harry mindig a másik szemeit szerette a legjobban, amikkel képes lett volna hegyeket megmozgatni.

-          Mind tudjuk, miről lesz szó. – Szünetet tartott, de senki sem kérdezett közbe. – Az One direction ma megszűnik létezni.

-          Kurvára magabiztos vagy – szűrte Harry a fogai között. – De elhiszem, nyilván nem lenne időd énekelni még két pelenkacsere között sem… apuci.

Mikor Louis összepréselte a száját, Harry biztos volt benne, hogy nyomban átugrik az asztalon, és laposra veri. Akkora volt a feszültség a helyiségben, hogy alig bírtak lélegezni.

-          Mégis mióta ugrunk egymás torkának minden apróság miatt? – kérdezte békítőleg Liam. – Legjobb barátok vagyunk…

-          Neked senki sem szólt? – vágott közbe Harry. – Nyilvánvaló, hogy Mr. Tomlinson részéről csak játék volt… minden.

-          Milyen jogon feltételezel rólam ilyesmit? – csattant fel Louis. – Azt hiszed, csak mert éveken keresztül hagytam, hogy bámulj és fogdoss, már mindent tudsz rólam?

Most Harry volt az, aki vöröslő arccal felpattant a helyéről, de mielőtt valami megmásíthatatlant mondott volna, betoppant a menedzserük, őt pedig az egész cég feje, George Hornyak követte.

A felbukkanása nemcsak azonnal elterelte a srácok figyelmét, de az utolsó csepp levegőt is kiszívta a szobából.

-          Uraim – biccentett Paul, s mindeközben úgy vigyorgott, mint aki pontosan tudja, mi zajlott köztük az érkezésük előtt. – Kérem, foglaljatok helyet.

Harry lerogyott, mialatt Niall elfoglalta a tőle balra lévő széket, Liam pedig közé és Louis közé helyezkedett villámhárítónak. Paul megállt az asztalfőn, és végigtekintett rajtuk. Mikor megszólalt, szándékosan vagy sem, ugyanazokat a szavakat használta, mint öt évvel korábban.

Múlt

-          Azért vagyunk itt, hogy a jövőtökről beszélgessünk.

Louis a haja takarásából pislogott előbb a férfira, majd a társaira. Szerencsére mind ugyanolyan értetlennek tűntek, mint amilyennek saját magát érezte.

-          Nem nyertétek meg az X-faktort, de hatalmas rajongótáborra tettetek szert, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. – A férfi elhallgatott. – Szeretnétek énekelni? – Bólintások. – Szeretnétek világkörüli útra indulni és sok pénzt keresni? Szeretnétek visszaszolgáltatni valamit a szüleiteknek abból, amit rátok költöttek? – Elvigyorodott. – Akkor olvassátok át ezt. – Azzal végigcsúsztatott négy vékony mappát a simára csiszolt és ragyogó asztalon.

Niall, Liam, Harry és Louis elmart egy-egy példányt, majd elkezdték átlapozni. Louis felvonta a szemöldökét. Noha fiatal volt, és a középiskolát is alig tudta befejezni, de annyit azért még ő is tudott, hogy ami ennyire szép, az kizárt, hogy igaz legyen. Maga előtt látta a papíron a következő éveiket, a pályafutásukat mesterien felépítve; médiamegjelenések, koncertek, lemezek, aztán a várható bevételek és a részesedés. Egyszerűen minden klappolt. Egészen addig, amíg Paul ki nem osztott egy újabb mappát. Személyre szólók, állapította meg Louis, majd kinyitotta a sajátját. És elakadt a lélegzete. Tudta, hogy lesz valami csapda a dologban. Sejtette, hogy igyekeznek majd megszabni, mit viseljenek, kivel mutatkozzanak. De azt nem hitte, hogy megalkotnak egy teljesen új Louis Tomlinsont, akit neki alakítania kell. Ahogy szeme végigfutott a sorokon, úgy szorult össze a gyomra.

Liam és Niall meglepettnek tűnt, de nem ledöbbentnek, Harry azonban hamuszürke arccal és elkerekedett szemmel még mindig olvasott, így Louis is az utolsó oldalra lapozott.

A Larry Stylinson – jelenség

Mi a fasz…, gondolta Louis.

Mióta elkezdődött az X-faktor, és mióta megszületett a banda, szárnyra kelt néhány pletyka a tagok nemi orientációjával kapcsolatban, de egyik sem volt olyan erős és mindent elsöprő, mint a Larry Stylinson, vagyis mint az a teória, mely szerint Louis Tomlinson és Harry Styles szerelmes egymásba.

Louis felnyögött.

Képek, idézetek és videók tucatjaival igyekeznek alátámasztani az elméletet, ami akár igaz, akár nem, hatalmas visszhangot fog kelteni.

-          Mi ez az ostobaság? – vágta le a mappát az asztalra. Mellette Harry összerezzent, mire automatikusan simogatta meg a combját.

-          Ostobaság lenne? – kérdezett vissza Paul. – Miért érintetted meg az előbb? – Louis meglepődött.

-          Megvigasztaltam.

-          A többieket is meg szoktad vigasztalni? – A srác nyelt egyet. – Tehát csak Harryvel vagy ilyen közvetlen? – Sóhajtott. – Még nagyon fiatalok vagytok, de elvárták tőletek, hogy szinte azonnal együttműködjetek és bízzatok kvázi vadidegenekben, amit legjobb tudásotok szerint teljesítettetek is. A Louis és Harry közti összhang és közvetlenség azonban sokak figyelmét felkeltette. – Szünetet tartott. – Bizalmas érintések, sugdolózás, összemosolygás, pillantások. Ezzel kezdenünk kell valamit.

Louis görcsösen nyelt egyet. Hirtelen minden, amit az éneklésen kívül értékelni tudott ebben a pokoli pár hónapban – Harry mosolya, szeme csillogása, haja és bőre puhasága – mind lesüllyedt, mind bemocskolódott… egy olyan valami lett, amivel kezdeni kell valamit.

Rosszul volt a gondolattól, hogy idegen emberek így értelmezik azt, ami köztük van, de nem szerette volna feláldozni ezt a kapcsolatot… bármilyen természetű is volt. Eltervezte hát, hogy jól megmondja a véleményét… ekkor azonban tőle jobbra Harry a kezébe temette az arcát. Mintha undorodna ettől az egésztől… mintha csak azt szeretné, ha vége lenne…

-          Rendben van – mondta végül Louis. – Vedd úgy, hogy a mai napon megszületett Larry Stylinson.

Louis szerint igazából nem volt annyira vészes. Ugyanazt kellett tenniük, amit eddig is, annyi különbséggel, hogy úgy kellett alakítaniuk, mintha tartanának a lebukástól. Mintha az, amit műveltek, tiltott és rossz dolog lett volna.

Louis sokat töprengett ezen, amikor a repülőn már mindenki álomra hajtotta a fejét, csak ő nem. Harry és közte még mindig ott feszült az az erős kötelék, de a göndör hajú srác valamiért egyre kevésbé volt benne a játékban. Még mindig egymás legjobb barátai voltak, még mindig bele tudtak feledkezni a másikba, aztán, mikor később valaki megveregette a vállukat azzal, hogy szép volt, srácok, a mosoly az arcukra fagyott, a boldog pillanat pedig megkeseredett.

Louis a maga részéről próbált felülemelkedni a helyzeten. Rendesen megfizették őket, ellátást kaptak, énekelhettek és utazgathattak, ezért pedig alig kértek tőlük valamit cserébe. Az első évben legalábbis még így volt.

-          A turné messze felülmúlta a várakozásokat – tájékoztatta őket Paul. A srácok alig tudták nyitva tartani a szemüket, hiszen a legutolsó fellépésük óta még csak alig két nap telt el. – A közönség imád titeket, és még csak meg sem kellett erőltetnetek magatokat. Ezután elkezdhetünk dolgozni a lemezen. – Bólintások. – A szerepeteket is nagyon szépen hozzátok, remélem nem okoz nagy megerőltetést. – Paul kopogni kezdett az asztalon, mire Louis szeme felpattant. Észre sem vette, hogy időközben Liam és Niall távozott a teremből. – Harry és Louis. – A két érintett a férfi felé kapta a fejét. – Akartok beszélni?

-          Miről? – pislogott Harry.

-          Van egy olyan érzésem, hogy nem őrültök felhőtlenül a kialakult helyzetnek.

-          Ugyan, ezt mégis miből gondolod? – gúnyolódott Louis.

-          A fogadtatás megosztó, amire számítottunk is – hagyta őt Paul figyelmen kívül. – A tábor nagyobb része szkeptikus, de akadtak olyanok, akiket azonnal sikerült meggyőznünk. Ez az év ráment az alapozásra, jövőre viszont emeljük a tétet. – Hatásszünet. – Tetoválásokat fogtok csináltatni.

-          Ezt nem mondod komolyan – háborgott Louis.

-          Eddig is voltak tetkóid – mutatott rá Paul.

-          Igen, és ezeket azért rakattam magamra, mert én így akartam, és tudtam, ha meg is bánom, jó elékeztetőként fog szolgálni. Harry viszont retteg a tűtől! – mondta egyre dühösebben. – Nem kényszeríthetitek arra, hogy valami általatok kitalált szemetet cipeljen a testén egész hátralévő életében…

-          A mintát nem mi alkottuk meg – szólt közbe a férfi továbbra is halál nyugodtan, aztán felkapta a

távirányítót, és bekapcsolta a falon függő monitort. – Egyáltalán nem lenne hiteles, ha most a semmiből elővarázsolnánk néhány motívumot, ezek a minták azonban a kezdetektől fogva veletek vannak, nem igaz?

Louis nem talált szavakat. Arról győzködte magát, hogy ami közte és Harry között van, az különleges, és igyekezett erre a másikat is rávezetni. Egy nagyon szoros barátságként aposztrofálta magában ezt az egészet – habár az utóbbi időben egyre többször merült fel benne, hogy csak áltatja magát -, és próbált tudomást sem venni a média és a rajongók mocskolódásáról. A tetoválásokkal viszont minden megváltozik. Örökké magukon hordják majd ennek a pár évnek az emlékét, és ő maga talán még át is vészelné, de Harry annyira fiatal, annyira ártatlan és törékeny…

-          Ezt nem kapjátok meg – mondta Louis. – Nem hagyom, hogy ezt rátegyétek Harryre…

-          Leszokhatnál már arról, hogy a nevemben beszélsz – szólalt meg a göndör hajú némileg ellenségesen. – Attól, hogy egy névvel jellemeznek minket, még nem vagyunk egyek. – Sajnos, futott át Louis agyán a kósza gondolat. Figyelte Harryt, ahogy beharapja az ajkát, és még erősebben kezdett lüktetni benne az elhatározás, hogy meg kell védenie. Gyorsan, amíg volt elég bátorsága, megragadta a kezét.

-          Hazz, gondold át! Amit eddig tettünk, az még rendben is volt, de ez… mit fog szólni a családod? Anyukád és a nővéred? – Louis szavai mintha telibe találtak volna, de aztán Harry szemei elvesztették csillogásukat, és elhúzta a kezét. Louis-ban egy világ omlott össze.

-          Megcsináljuk – mondta Paul felé fordulva. – Válasszátok ki, melyik legyen az első!

Alig egy héttel később Louis tompán lépkedve hagyta el a szalont, testén azzal a szóval, amit Harry legelőször mondott neki. Az az emlék korábban kellemes bizsergést keltett benne, de a menedzsment persze ismét elérte, hogy ez valami bűnös és titkolni való dologgá alacsonyodjon. Azon töprengett, képes lesz-e nekik megbocsátani valaha is, bár volt egy olyan halvány sejtése, hogy tesznek rá, miként viszonyul hozzájuk.

Harry egy egészen más időpontban kapta meg a saját tetoválását, amit senki sem tervezett Louis orrára kötni. Pedig tudhatták volna már, hogy igáslovakkal sem tarthatták volna távol Harrytől, ha ő maga nem akarta. Tehát mintegy véletlenségből éppen Harry szállodai szobája körül lődörgött, amikor hirtelen megütötte a fülét Harry elfojtott kiáltása, ami szinte azonnal zihálássá csendesült, de Louis akkor már rég bent volt a szobában.

Ha az első pillanatban meg is fordult a fejében, hogy a másik srác esetleg kidobja, az azonnal szertefoszlott, mikor a könnyes szemekbe nézett. Louis biccentett a mesternek, majd letelepedett a göndör hajú jobb oldalára, és megszorította a kezét. Bármi történt is köztük, bármilyen súlyos terhet is rakott rájuk a főnökség, ők ketten még mindig számíthattak egymásra.

Louis nem számított rá, de a fejeseknek ismét igazuk lett; mikor alig pár nappal később Harry „véletlenül” felfedte a tetoválását, az internet szinte felrobbant, s mivel azt senkinek sem kellett találgatnia, mit is jelent a két betű, mindenki arra várt, vajon Louis is csináltatott-e hasonlót. És hát persze, hogy csináltatott.

Ahogy azt Louis előre megjósolta, Harry családja nem örült túlzottan a varratnak. Fültanúja volt annak a skype-beszélgetésnek, amit a bongyor hajú az anyjával folytatott rögtön azután, hogy a média felkapta a hírt.

-          Nem bántam volna, ha figyelmeztetsz előtte.

-          Sajnálom, anyu. – Harry hangja megtörtnek tűnt, ami Louis szívébe mart. – Az egész nagyon hirtelen jött, és elég komoly fegyelmit kaptunk volna, ha eljár a szánk. – Louis összevonta a szemöldökét; a srác szavaiból arra következtetett, hogy nem a médiának kitalált hazugságokkal eteti az anyját.

-          Nagyon fájt? – kérdezte Anne aggódva.

-          Nem volt vészes – aztán folytatta: - Louis végig mellettem volt.

-          Mi mást tehetett volna?

-          Nem kötelességből csinálta – kelt a védelmére Harry, Louis pedig lehunyta a szemét.

Sosem vágyott még annyira arra, hogy a karjába vonja a másikat, beletúrjon az imádni való göndör hajba, és hogy ráhajoljon az ajkára…

Olyan hirtelen pattant ki a szeme, hogy egy pillanatra megszédült, és nekirogyott a falnak. A másik oldalon folyó beszélgetésből már semmit sem hallott a fülében doboló vértől. Sosem gondolt még bele korábban, miért akarja folyton megérinteni a másikat, miért fekteti folyton a karjára a tenyerét, miért nézi a száját…

Arra riadt, hogy Harry elköszönt az anyjától, így gyorsan elhagyta a szobát. Sajnos azonban a folyosón majdnem feldöntötte a KFC csirkés dobozát szállító Niallt. A szőke srác a szerepe szerint mindig és mindenhol képes volt nekiállni enni, és ezt néha a kamerákon túlra is magával vitte, amiért Louis egyáltalán nem hibáztatta. Gyorsan el is mart egy csirkemellet, és a szájába tömte épp, mikor Harry mögötte kilépett ugyanabból a szobából. Ha Niall észre is vett valamit, tapintatos módon nem szólt, csupán elvigyorodott.

-          Mi a helyzet? Számíthatunk rátok az esti próbán? Ma végre felengednek minket a színpadra is!

-          Fantasztikus – csámcsogott Louis, és úgy helyezkedett, hogy háttal álljon Harrynek.

-          Ugye? – ragyogott a szőke. – Habár Liam szerint nem fognak egységes koreográfiát ránk kényszeríteni, mert…

-          … az előző turnén sem vált be – értett egyet Harry. – Milyen a korong fogadtatása?

-          Nehéz megmondani, még csak most került a boltokba.

-          Igaz – sóhajtott a srác, majd elhaladt Louis mögött, és közben – talán véletlenül, talán nem – kézfejével végigsimított a hátán. Louis igyekezett elleplezni borzongását egy böfögéssel.

-          Hánytól lesz a próba?

-          Fél héttől.

-          Akkor ott találkozunk. – Megveregette Niall vállát, aztán gyorsan befordult a szobájába. Kis híján hátrazúgott, ahogy Harry belökte az ajtót, és követte. – Mi van?

-          Veled mi van? Nem is beszéltünk ma.

-          Nem kell folyton egymáson lógnunk.

-          De, pont ezért fizetnek minket – közölte, aztán fürkészve végignézett rajta. – Jól vagy? – Louis elfordult.

-          Pazarul. Miért?

-          Feszültnek tűnsz. – Majdnem végigsimított a vállán, de Louis még időben ellépett előle. Szerencsére nem vette észre a Harry arcán átsuhanó fájdalmat.

-          Ideges vagyok a turné miatt, ennyi.

-          Értem. Akkor később találkozunk. – És távozott, magával cipelve Louis szívének egy darabkáját.