2017. március 19., vasárnap

Az utolsó nyár 7. fejezet


A soron következő fejezet megérkezett, papírzsepit előkészíteni! :D



Utána nem beszéltek meg semmit, sőt, egyáltalán nem maradt idejük beszédre. Amint Niall visszarángatta magára a ruháit, megszólalt Calum telefonja, amit a srác szitkozódva előhalászott a hátsó zsebéből. Niall legalább annyit megelégedéssel vett tudomásul, hogy a másik is elélvezett, ugyanis jól látható sötét folt terjedt szét nadrágja öl részénél. Mikor Calum beleszólt a telefonba – Ashton kereste, hogy merre van már, mert indulnának haza -, Niall egyszerűen elhagyta a jármű hátsó ülését, visszasétált a bárba, megkereste a barátait, aztán hazamentek, a srác pedig olyan mélyen aludt aznap, mint talán korábban még sosem. Semmit sem álmodott, ezért üdvözült kifejezéssel az arcán nyitotta ki a szemét kora délután, és kezdett el készülődni az esti műszakjára. Fel sem merült benne, hogy ami közte és Calum között történt, esetleg feszélyezettséget okozhat a munkájuk során, ezét igencsak meglepődött, mikor a srác nem mosolygott rá, mikor odaért a bárba. Csak odabiccentett, és már suhant is hátrafelé átöltözni, Niall meg ott álldogált, kezében a ronggyal, arcán elhamvadt ragyogó mosollyal, amit annak a férfinak tartogatott, akibe kezdett beleszeretni. 

Azt persze sejtette, hogy illett volna viszonoznia Calum kedvességét, vagy minimum megköszönni neki, de úgy érezte, a kocsiból való távozásával a megfelelő pillanat is elszállt. Mégsem léphetett oda hozzá két ital keverése között, és mondhatta, hogy „Ja, amúgy kösz a hajnali szopást meg ujjazást, eszméletlen volt! Neked is? Valamikor megismételhetnénk!” A szőke még a gondolattól is rosszul volt, hogy ilyeneket mondjon, de ha nem tesz semmit, akkor Calum talán azt fogja gondolni, hogy ő nem szeretne továbblépni, hogy csak megkívánták egymást, és annyi, és hogy ezek mögött Niall nem táplál mély érzéseket. Pedig dehogynem, úgyhogy ezt illene a másikkal is tudatnia.

Egész este várta, hogy kijöjjön a lépés, és Calum egyedül maradjon, vagy kimenjen friss levegőt szívni, de a srác úgy dolgozott, mint egy robot; szünet és megállás nélkül. Minden vendéggel változatlanul kedves volt, és még Niallel is hajlandó volt szóba elegyedni, ha a srác mondott neki valamit, de nem vetette rá csillogó tekintetei egyikét sem, a szőke pedig kezdett attól félni, hogy már túl késő.

Niall a raktárban kotorászott még teli üveg italok után kutatva, de gondolatban már a szöveget fogalmazta, amivel Calum elé fog állni. Mert amint visszamegy, megteszi. Bevallja neki azt, amit érez, aztán a srác majd vagy jól a földbe döngöli, vagy… másféleképpen döngöli meg. Az utóbbi lehetőség halvány mosolyt csalt az arcára, így kezében az üveggel vissza is sietett a bárba, ahol azt kellett látnia, hogy Calum két izmos karjával a pultra támaszkodik, és mosolyogva előredől az előtte ücsörgő vendég felé… aki nem volt más, mint Elizabeth.

-          Annyira büszke vagyok rád! – mondta épp a lány őszintén. – Hallottam tegnap a rádióban a bejelentést, és fel szerettelek volna hívni, hogy gratuláljak…
-          Nyugodtan megtehetted volna – mutatott rá mosolyogva Calum.
-          ... de aztán arra gondoltam, várok egy kicsit, és személyesen mondom el.
-          A dicséretet és a gratulációt mindig szívesen fogadjuk! – nevetett a srác, Niall gyomrában pedig pillangók kezdtek röpködni a hang hallatán. Aztán majdnem elejtette a kezében szorongatott méregdrága italt, mikor Elizabeth rátette a kezét a srácéra, és ráhajolt a pultra – nyilván, hogy bepillantást engedjen a dekoltázsába.
-          Igazából azt akartam mondani… hogy bejössz nekem, Calum. Mit gondolsz, el tudnál képzelni engem, mint a barátnődet?

-          Hogy mit csináltál?
-          Felmondtam – ismételte meg Niall az alig fél perce elhangzott szavait. Szerdai nap volt, az anyja pedig még nem indult el munkába, mikor a srác levánszorgott a konyhába, hogy ebédet készítsen magának.
-          De miért? Azt hittem, szeretsz ott dolgozni, és elég szépen is kerestél.
-          Aha, de… egy hét múlva úgyis véget ért volna az egész, ezt az időt inkább próbákra fordítanám.
-          Hát, rendben – hagyta annyiban a nő. – Ha ezt szeretnéd.
-          Ezt. – Niall megkavarta a teáját, miközben kifelé bámult a konyhaablakon. Észre sem vette, hogy az anyja időközben megtámaszkodott mellette.

-          Akarsz beszélni róla?
-          Miről?
-          Hát róla – nyomta meg a szót jelentőségteljesen. – Aki miatt hol hullámvölgyben voltál, hol meg hullámhegyen, egész nyáron. – A nő megigazította Niall alvás után rendetlen haját. – Azt hitted, nem vettem észre, hogy szerelmes vagy? – Niall szíve összeszorult.
-          Inkább… reméltem.
-          De hát miért? Talán… az illető nem viszonozza az érzéseidet?
-          De, legalábbis… úgy tűnik, ő sem közömbös irántam. Csak… talán már túl késő. Túl sokáig vártam azzal, hogy elfogadjam őt, és most másvalaki felé fordult.
-          Kisfiam, ez nem megy ilyen könnyen. Ha kedvel, netalán szeret téged, akkor nem kereshet másvalakit, mert attól nem fog elmúlni ez az érzés. Addig legalábbis biztosan nem, amíg meg nem beszélitek. – Rövid szünetet tartott. – Jól sejtem, hogy sosem beszéltetek erről?
-          Jól sejted – sóhajtott fel a srác. – Mi kezdtünk jó barátokká válni, és ezt nem akarom elszúrni.
-          A legnagyszerűbb kapcsolatokban két ember nem csak szerető, hanem barát, és akár lelki társ is. – Aztán a nő váratlanul elnevette magát. – Amikor a múltkor arról a bizonyos barátodról beszéltél… igazából magadra gondoltál, nem igaz? – Niall elpirulva biccentett. – Akkor tehát egy másik fiatalemberről van szó.
-          Igen.
-          Ismerem?
-          Azt hiszem. A neve Calum Hood.
-          Ez fantasztikus! – csapta össze a tenyerét az anyja. – Az a család nagyon kedves, ismerem a szüleit. Nem csodálom, hogy Calum is olyan rendes lett. – Megcsippentette a fia fülét, mire az méltatlankodva hátraugrott. – Calum megérdemli, hogy szemtől-szemben mond el neki az érzéseidet.
-          Tudom.
-          És azt is tudod már, mikor fog eljönni az ideje ennek a beszélgetésnek? – Niall előbb csak bámult az anyjára értetlenül, aki továbbra is biztató tekintettel ácsorgott mellette. Aztán végül felragyogott az arca, és elmosolyodott.
-          Igen, azt hiszem, tudom, mikor fogok beszélni vele.

A következő egy hetük kész őrültekháza volt; nem csak a próbán kellett a maximálist kihozniuk magukból minden alkalommal, hanem még a fellépő ruháikat is le kellett gyártatniuk, ami szinte csak a legutolsó pillanatban jutott eszükbe. Igazság szerint a következőképpen zajlott a dolog:
-          Hé, és mégis miben fogunk színpadra állni? – tette fel a kérdést Harry csak úgy mellékesen.
-          Hát, felőlem jöhetsz pucéran is… - hajolt oda hozzá Louis, majd lopva belecsókolt párja nyakába.
-          Na, lehetne kérni, hogy csökkentsétek a minimumra az enyelgést? – morgolódott Liam, persze nem egészen őszintén. Szívből örült barátai boldogságának, de elég nehéz volt ezt elviselnie a barátnője társasága nélkül. – Mire gondolsz, Harry?
-          Nem kéne valamilyen fellépő ruha? Úgy értem, egységes?
-          Mégis minek?
-          Szimbolizálná az összetartozásunkat. – Ezek után pedig értelemszerűen senkinek nem volt több ellenvetése, így Louis vállalta, hogy rábízza a feladatot a nagymamájára.

A ruha- és énekpróbák melletti fennmaradó szabadidejüket pedig a csomagolásnak kellett szentelniük; szinte mindannyian a műsor utáni napokban szándékoztak útnak indulni választott egyetemük felé, és semmit nem akartak az utolsó percre hagyni. Louis persze úgy tett, mint akit egyáltalán nem érint mélyen a dolog, Niall azonban tudta, hogy csak szimulál; igyekszik megvédeni saját magát és Harryt is. A göndör hajú srác azonban ismét bebizonyította, hogy okosabb a banda legidősebb tagjánál. Két nappal a nagy fellépésük előtti utolsó próbán történt, hogy Louis nem bírta tovább, kirobbant belőle az addig féken tartott feszültség és düh.

-          Csak azt mondjátok meg, mi a francért nem jó nektek a helyi főiskola?! – csattant fel, kezében remegett a cigaretta. – De hát hová is gondolok, ti túl okosak vagytok már ehhez a kisvároshoz…
-          Ez egyrészről így igaz – kezdte Liam nyugodtan -, másrészről itt nincs olyan képzés, amire jelentkeztünk volna. Olyat akarunk tanulni, aminek haszna is lesz, különben elvesztegetünk egy csomó időt. – Harry közben fölállt, és párja mögé sétálva átkarolta.
-          Mi bánt igazából? – kérdezte suttogva. Louis kifújta a füstöt.
-          Itt hagytok engem. Mindannyian.
-          És ezt ki mondta neked?
-          Ne nézzél már hülyének! – lökte el magától Louis. – Nem jártam ugyan egyetemre, de azt még én is tudom, mennyi kettő meg kettő!
-          Senki nem néz hülyének – állította a göndör hajú. – Én végig úgy gondoltam, hogy amint elutazom az egyetemre, te is velem tartasz.

Louis álla olyan komikusan koppant a padlón, ami harsány nevetésre késztette mind Niallt, mint Liamet. Míg ők a térdüket csapkodták, addig Harry újra átkarolta a párját.
-          Hát még mindig nem érted? Sehová sem megyek nélküled.
-          Még a mosdóba sem? – kérdezett közbe Liam, de persze senki nem vette őt komolyan, így szőke barátjához fordult. – És mi van veled meg Calummal?
-          Semmi.
-          Nem hiszem én azt! A múltkori bulin szinte izzott köztetek a levegő, aztán meg gyanúsan egyszerre tűntetek el a bárból… - Liam a másik vállára tette a kezét. – Csak nem tervezel valamit?
-          Ugyan már, Liam. Pontosan tudod, mennyire nincs érzékem a tervezéshez.
-          Hát igen. Pont ezért fog mindenkit meglepni, ha egyszer tényleg megerőlteted magad.

Niall pontosan ezt is tervezte. Mivel becslései szerint Calum idestova minimum öt éve volt oda érte, így igazán megérdemelt valami extravagáns és felvágós érzelemkinyilvánítást, amire nem is adódhatott volna jobb alkalom a rádiós műsor élő showjánál. A szőke srác alig tudott koncentrálni azon a délelőttön, amikor bejárták a városi művelődési ház kicsike színpadát, ellenőrizték a hangszereiket meg a ruháikat, aztán még egyszer utoljára elugrottak, hogy közösen egyenek valamit.

-          Figyeljetek – köszörülte meg a torkát Louis. A csapat akár fogadni is mert volna abban, hogy Liam lesz az, aki a nagy búcsúbeszédet mondja, így kicsit meglepetten pillantottak a srácra. – Szeretném nektek megköszönni ezt a fantasztikus három hónapot.
-          Most meg fogsz ríkatni minket? – érdeklődött Liam. – Csak mert nem hoztam annyi zsepit!
-          Csak fogd be egy kicsit, és figyelj rám – kérte a másik csendesen, ami valóban a torkukba forrasztotta a kikívánkozó szavakat. Louis beletúrt egyelőre még zselézetlen hajába, aztán egyenként a szemükbe nézett. – Mivel pár évvel idősebb vagyok nálatok, így esélyem sem volt, hogy egy csapatba keveredjek veletek a gimnáziumban… így kapva kaptam a lehetőségen, mikor Liam felkeresett az ötletével. Amellett, hogy fantasztikus ötletnek tartottam, hátsó szándékaim is voltak. Elsősorban megszerezni magamnak ezt a kis göndör hajú angyalt itt – ölelte magához Harryt, aki rengeteget fejlődött az utóbbi időben, mert már el sem pirult. – Aztán pedig messziről mindig olyan boldognak és gondtalannak tűntetek… közelebb akartam kerülni hozzátok, hogy én is részesülhessek ebben.
-          Na, és beváltottunk a hozzánk fűzött reményeidet? – kérdezte Niall némileg elérzékenyülve. Sosem gondolta volna, hogy egyszer egy olyan csapat tagja lesz, ahová Louis Tomnlinson mindenáron be akar kerülni.
-          De még mennyire. Új érzés volt számomra, hogy vannak, akik meghallgatják a véleményem és az ötleteim, sőt, meg is fogadják őket. – Mosolyogva megcsóválta a fejét. – Aztán meg hihetetlen az összetartás, amit nálatok tapasztaltam.
-          Mire gondolsz? – vonta fel a szemöldökét Harry.
-          Nem számít, ki szól be nektek, ti mentek tovább azon az úton, amit kijelöltetek magatoknak. Közben pedig nem felejtettek el kiállni a másikért… amikor elkezdtek rólam hülyeségeket terjeszteni, én le se szartam… ti azonban helyettem is felháborodtatok. És helyettem is megvívtátok a harcokat – mosolygott rá Niallre, aki ellökött egy srácot az utcán, mert az valami csúnyát motyogott a társának, és közben Louis-ra mutogatott.
-          Nem a mi stílusunk, hogy ott hagyjuk a barátainkat a bajban – mondta ki Liam a nyilvánvalót. – És különben is, mind tudjuk, hogy ebben Luke volt a sáros, nem pedig te.
-          Ebben éppen ő volt, az igaz – hagyta annyiban a másik. – De nem voltam mindig olyan, mint most. Nem voltam… rendes.
-          Miért, most talán rendes vagy? – nevetett Niall szeretettel.
-          Kapd be!
-          Tudod, hogy nem vagy az esetem! Úgy szeretlek, mint a bátyámat, Tomlinson! – Összekacsintottak, majd Louis folytatta:

-          Az a lényeg… hogy még ha nem is nyerünk, amit őszintén kétlek, mert hát kik is az ellenfeleink? Az a Zayn gyerek, aki máris művésznevet használ, tehát egyértelműen el van szállva magától… meg ki is a másik? Ja, valami nyári gyerekek…
-          Megértettük a lényeget, lapozzunk! – indítványozta Harry somolyogva. – Tehát nagyon le vagy kötelezve, amiért bevettünk a bandába?
-          Ja, valami ilyesmit akartam kihozni belőle – vont vállat Louis, és a pólója alját kezdte babrálni. Zavarban volt. – Szóval mindenesetre… kösz mindent. Tényleg.
-          Most úgy csinálsz, mintha soha többé nem látnánk egymást – mutatott rá Harry lágyan. – Pedig te velem jössz… ezeket meg bármikor meglephetjük, amikor nem számítanak rá!
-          Hát azért jobb szeretném, ha előtte odacsörögnétek! – mondta Liam. – Valószínűleg éppen el leszek foglalva valamivel.
-          Na, vajon mégis mivel? – lökte oldalba Niall, aztán meg már birkóztak is, és kicsit sem zavarta őket, hogy a pizzázó teljes vendégsége őket bámulja. Elvégre fiatalok voltak, boldogok és szerelmesek.

-          Sziasztok. – Amint felhangzott mellettük az a jól ismert, borzongató hang, Niall azonnal megpróbálta kihúzni a fejét Liam karja alól, sikertelenül. Liam csak lazított egy kicsit a szorításán, de eszében sem volt elengedni a szőkét.
-          Helló, Mr. Hood – mosolygott szélesen Harry, és arrébb húzódott, hogy helyet adjon a srácnak, de ő csak intett.
-          Kösz, de nem ülök le. Csak kiugrottam némi kajáért.
-          Mi történt, Hemmingsre az utolsó pillanatban jött rá a gyakorolhatnék? – érdeklődött Louis, mialatt Niall továbbra is Liam karjával küszködött. Érezte, hogy vöröslik a feje.
-          Ahogy mondod – nevetett fel Calum, és a szőkének ez adta meg a végső lökést; egyetlen erőteljes mozdulattal kirántotta magát, és majdnem nekizuhant az asztal mellett álldogáló Calumnak. Igyekezett kellően rendbe tenni magát, de a másik srác még csak rá sem nézett. – Megmondtam neki, hogy most már hiába kapálózik, de valamiért megtáltosodott.
-          Oh, nem tudod kitalálni, miért? – könyökölt az asztalra Liam vigyorogva, amit Calum viszonzott is. Niall összepréselte a száját.
-          De, azt hiszem, tudom. Sok sikert nektek estére!
-          Viszont neked is! – emelte fel a kezét tiszteletteljesen Louis, majd Calum a következő pillanatban már kint is volt az ajtón. Mielőtt meggondolhatta volna magát, Niall utána iramodott, és épp sikerült elcsípnie, mielőtt átvágott volna az utcán.

-          Calum! – A srác kelletlenül megállt, de nem fordult felé.
-          Tessék.
-          Én… csak… hogy vagy?
-          Remekül.
-          Izgulsz?
-          Hát persze.
-          Biztos fantasztikusak lesztek…
-          Hagyjuk ezt, Niall! – A szőke összerezzent; korábban imádta, ahogy a srác kimondta a nevét, ez alkalommal azonban rossz értelemben rázta ki a hideg. Erre rátett még egy lapáttal Calum elutasító tekintete, amit rá vetett. – Azt hiszem, a múltkor elég nyilvánvalóan kifejtetted, hogy áll a helyzet kettőnk között. Szóval nem kell a jó pofizás, rendben?
-          Én nem…
-          Nem érdekel, mit csinálsz és kivel, de engem hagyj békén! Oké?


És Calum folytatta útját az úton át, majd be a művelődési központ ajtaján. Niall álldogált ott még egy darabig, mint egy rakás szerencsétlenség, aztán viszont mély levegőt vett, és visszatért a barátaihoz. A fejében már kész volt a terv… csak meg kellett valósítania.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.

© Another World (Larry Stylinson), AllRightsReserved.

Designed by ScreenWritersArena